feketebaba

 Érdekes ez a könyv cím... és azonnal elém vetíti, hogy másképp megfogalmazva bár, de pont ezt utasítottam el nem is olyan régen... hisz szeretni nem ideig-óráig, meghatározott napokon, élethelyzetekben kell, nem hétfőn és kedden, vagy szombaton illetve vasárnap, ha adódik rá a helyzet, ha a sültgalamb éppen magát gusztusosan tányérra rendezve felkínálja... és hozzá persze mennyei szeráfok harsonái szólnak... hisz éppen minden rendben. Nem, szeretni - valóban szeretni - akkor is kell és belülről is, akkor is szeretet fakad, mikor jönnek a szürke hétköznapok, a nehézségek, a rossz... netán a csupacsipke bájos kisleányból kitör a pillanatnyi sárkány-lénye... Mert szeretni csak úgy lehet. Mindig és minden ellenére.

...hogy a Budapest a koldusok városa. Borzalmasan lepukkant és büdös. (Ilyennek képzeltem el a XVI-XVII századi Párizst).
Döbbe​nten szembesültem, hogy az a városrész, ami régen viszonylag tiszta volt és élhető, most vizeletszagú, retkes és rengeteg a kéregető nyomorult. Totál padlóra tud tenni az ilyen látvány. Nem bírom nézni más szenvedését, kiborulok tőle. Próbáltam nem tudomást venni, mondogattam magamban, hogy "ez ilyen, ez az élet, nem lehet mindenkinek jó, mert ez a való világ, nem pedig Tündérlala, én nem fogok ilyen nyomorult helyzetbe kerülni soha és ne legyen lelkiismeret-furdalásom,​ amiért nem vagyok ilyen és hogy nem szabad a szívemre venni, hanem keménynek kell lennem, mert különben eltaposnak, kemény legyél, mert eltaposnak, kemény legyél, mert eltaposnak..." Csakhogy hiába mondogattam, nem változott meg. Gyűlölöm a nyomor látványát és nem tudok közömbös maradni. Talán a normálisnál jobban megérintenek ezek a helyzetek. A koszos utcák legalább annyira taszítanak. Egyre nagyobb a szakadék, a társadalmi rétegek megváltoznak, átalakulnak és mégjobban elkülönülnek. Úgy érzem, hogy egy kicsit burokba pakoltam magam ezzel az élettel, amit kialakítottam magamnak. Lehet, hogy nem is burok, hanem időzített bomba.
-----
Tegnap véletlenül elszórtam a vonaljegyeim. Tudom, hogy az enyém volt, emlékszem, hogy volt kettő, ami nem volt a tömbben, hanem csak úgy beledugtam. Az ember észrevette, hogy elszórtam, lecsapott rá a bicebóca lábaival és szánalmas sebességgel összeszedte (bár csak harmadjára sikerült, mert a rossz lába miatt nem tudta gyorsabban), aztán már szállt is le. Tudta, hogy az enyém, láthatta. Ha mégsem (ami kizárt, de tegyük fel), miért nem kérdezte meg, hogy nem az enyém-e? Csak én voltam ott, más nem. Én biztosan szóltam volna és nem megyek bele ilyen pitiáner "lopásba". Egyértelmű volt a helyzet, az ember pedig nem úgy nézett ki, mint a kéregető csövik (Jucus szociális munkás szóhasználata alapján). Beavatkozhattam volna, de nem tettem, csak néztem és gondolkodtam. Nem számítottak a jegyek, csak a helyzet.
Aztán leszálltam én is, átvergődtem a kéregetőkön és a kukázókon, beviharzottam az egyetem épületébe és megkérdeztem a biztonságiőrt (tényleg az volt, nem portás, vagy ilyesmi), hogy hol a terem és basszus nem tudta elmondani, mert beszédhibás volt és szerintem zakkant is egy kicsit. Sebaj, végül megtaláltam.
Ma ismétlés, mégjobban megviselt a szenny, a büdös és a csövezés. Rossz terembe mentem, rossz épületbe (összekevertem) és szerintem olyan helyeken jártam, miközben próbáltam egyik épületből a másikba jutni, ahol még ember soha és úgy éreztem magam, mint egy rohanó mesehős az elvarázsolt kastélyban.
Aztán végül egy következő biztonságiőr segített kijutni, mosolygott, tudott beszélni, értette, hogy mit beszéltem és még kellemes megjelenésű is volt mindezek mellé. Olyan nagyon emberi, evilági (vagy énvilági) és boldog voltam tőle.
Hazajöttem, ledobáltam gyorsan a ruháim, be a mosógépbe és ambivalensen érzek.
Nagyon kellett Budapest és nagyon nem.
Nagyon kellett, mert látom, hogy mi a világ és nagyon nem, mert nem az, amit legutóbb tapasztaltam. Félelmetes.
Viszont az intellektuális töltekezés nem pusztán lélekemelő, hanem életmentő számomra.

És hogy forever ELTE

Közeledik a következő szülinap.

Ilyenkor mindig számvetést csinálok és kitűzöm a célokat a következő évre.

A tavalyit túlteljesítettem, de kipipálva. Ez egy jó év volt. Kimondottan jó. Biztos vagyok benne, hogy a következő évi is sikerülni fog.

Feltéve, hogy ésszel kívánok, nem érzésekkel, hanem amolyan felnőttesen. A tényeket vizsgálva kell kívánnom, meglesz.

Egy dologban nem szabad elgyengülni: szerelem ügyében. Azt nem szabad kívánnom magamnak, legalábbis újat nem.

...alapvetően sosem jut eszembe, nem hiányzik, ő az egyetlen az elmúltak közül, aki iránt így érzek, aki felé "sajnálom, hogy így alakult érzés", vagy egy csepp hiányérzet sincs, semmi sincs, nem sajnálom már, hogy nem szeret, nem sajnálok semmit.

Mégis, amikor orgazmusközelben vagyok, mindig bekúszik a gondolataimba az emlék, hogy milyen volt együtt. Az az érzés hiányzik. Csak már nem vele. Tagadhatatlanul jó volt nekem, az ösztönlény énemnek.

(Amy Winehouse - You know I'm no good)

https://www.youtube.com/watch?v=b-I2s5zRbHg&feature=related

hogy nem is tudom, hogy mivel kezdjem.

Nyugtalan vagyok, esik. Nézem a tengert. Szép, most is.

Én pedig nem tudok kikapcsolódni. Besétáltam ugyanabba az utcába, tudtam, hogy ott a gödör, azt hittem, hogy nem fogok beleesni, de mégis beleestem. Csakhogy azóta sokkal mélyebb lett és még büdös is.

Amy és Coelho és megint elérkezett a vágy a szerelemre. Hiszen augusztus van... ;)

Annyira szörnyű, amikor valakiről képzelsz valamit, felnézel rá, tiszteled, felöltözteted mindenféle olyan tulajdonsággal, hogy mesebeli herceg lesz belőle és aztán egyszer csak rájössz, hogy jajj, ez csak egy hülye kis majom, aki jól megszopatott. És jót röhögsz magadon, hogy benyaltad sokadszorra is az "örök szerelem" dumát.

Aztán már nem mész el legyintve, hanem várod az alkalmat, hogy rúgjál bele egy nagyot, minimum a picsánrúgós cipőddel.

Amúgy nem valami nagy élmény ez a "való világ". Az illúzió jobb volt.

...hogy az ENSZ újra.

Előveszem telefonszámokat, amelyeket szakdoga íráskor gyűjtöttem be, aztán megírom a jelentkezésem, bepakolok a bőröndbe és húzok életeket menteni és segíteni. ehhh :)

Na jó, azért ez most nem lesz ilyen egyszerű, valószínűleg ezt csak jövő évre, vagy az azt követő évre tudom realizálni.

És hogy úgy tűnik, hogy alapvetően nem vagyok egy felejthető személyiség. :)

Jonny, tudom, hogy Irakban is sok köcsög van.

hogy lassan lejár a próbaidőm. A munkám szeretem, érdekes, sokat tanulok még mindig. A társaság ezzel együtt a hangulat is szörnyű, legalábbis az irodában. Tömény rosszindulat és gonoszság. Én nem szeretnék ilyen lenni, remélem, hogy nem is fogok, akkor sem, ha ez a miliő vesz körül napi tizenkét órában, aztán még két órában telefonon keresztül.

Dolgozom, csinálom a maszekot, jár az agyam és gyűjtöm az erőt (sok csavargás, holnap két órás masszás, stb), hogy meg is tudjam valósítani. Néha még mindig türelmetlen vagyok. Nem ehhez a tempóhoz szoktam magamtól.

folyt. köv...

Holnap megkezdem az utolsó másfél hetem. Valahogy a szerdával már nem is kalkulálok, pedig még akkor is mennem kell.

Csütörtök szabad, bár az az egy nap nem lesz elég ahhoz, hogy barbit varázsoljak magamból. Azt a barbit, akit utoljára láttak. A "black barbie, aki ken oldalán jár ebédelni". Ken maradt, csak barbie nem a régi már. Nem baj, tudom, hogy magamra fogok találni újra, hamarosan úgy fog csillogni a szemem, pont úgy...

https://www.youtube.com/watch?v=I-v1gzKe6KA

És hogy Karcsi bácsi, fogadott nagyapám, aki csak velem volt hajlandó orvoshoz menni (mert csak bennem bízott meg annyira, hogy...), aki velem beszélt utoljára tiszta elmével és köszönte a látogatásom, vasárnap átsétált a szivárványhídon. Még megsímogattam a holttestét, életemben először érintettem halottat. Megnyugtató volt. Ahogy az utána következő tavat bámulós kapucsínózgatós sanzonzenét hallgatós délután is.

Vasárnap az utolsó érintesek napja volt. Én mindig tudni fogom miért.

Előttünk a temetés. A cigányok átkoznak, K-val köpködjük egymást, de kurvára nem érdekel, az öreget szerettem nagyon, a legjobb barátnőm apukája és sokkal inkább voltam unokája, mint bármelyik igazi. Bekaphatják és ennyi. És amúgy mindenki bekaphatja. Pár napja nem szeretek senkit, nem érdekel senki, nem visel meg semmi. Ez jó.

...hogy ma este itt voltak a rendőrök.

Ha az egyik rendőr nem jelentkezik, hát majd jelentkezik egy másik.

Jönnek-mennek a rendőrök az életemben.

Ezek büdösek voltak.

Most is volt egy hangos kis paprikajancsi és egy csendes...