Holnap megkezdem az utolsó másfél hetem. Valahogy a szerdával már nem is kalkulálok, pedig még akkor is mennem kell.
Csütörtök szabad, bár az az egy nap nem lesz elég ahhoz, hogy barbit varázsoljak magamból. Azt a barbit, akit utoljára láttak. A "black barbie, aki ken oldalán jár ebédelni". Ken maradt, csak barbie nem a régi már. Nem baj, tudom, hogy magamra fogok találni újra, hamarosan úgy fog csillogni a szemem, pont úgy...
https://www.youtube.com/watch?v=I-v1gzKe6KA
És hogy Karcsi bácsi, fogadott nagyapám, aki csak velem volt hajlandó orvoshoz menni (mert csak bennem bízott meg annyira, hogy...), aki velem beszélt utoljára tiszta elmével és köszönte a látogatásom, vasárnap átsétált a szivárványhídon. Még megsímogattam a holttestét, életemben először érintettem halottat. Megnyugtató volt. Ahogy az utána következő tavat bámulós kapucsínózgatós sanzonzenét hallgatós délután is.
Vasárnap az utolsó érintesek napja volt. Én mindig tudni fogom miért.
Előttünk a temetés. A cigányok átkoznak, K-val köpködjük egymást, de kurvára nem érdekel, az öreget szerettem nagyon, a legjobb barátnőm apukája és sokkal inkább voltam unokája, mint bármelyik igazi. Bekaphatják és ennyi. És amúgy mindenki bekaphatja. Pár napja nem szeretek senkit, nem érdekel senki, nem visel meg semmi. Ez jó.
