feketebaba

Hogy vonulok ki köntösben a reggeli ébredezésemhez valókért, szokás szerint kis híján hasra esek a kutyákban. Visszafelé látom csak, hogy Jancsi kutya valami gusztustalan dögöt tartogat a szájában. Szerintem elkapta Menyust. Még remeg is hozzá, mintha fázna (tudom, hogy nem fázik, én sem fáztam egyszál csöcsben). Lehet, hogy a nagy izgalom rázta. Dömper-Maxigáz pedig - miközben fújjongva csodálkozva bámultam - rámpakolgatta a nagy talpait, meglapogatta a lábaim, ahogy szokta, mikor játszani akar, csupa sár lettem. Remélem, hogy ő is megtaposta Menyust és került rám belőle is kicsi.
Blöááá...
Szóval köntösben párnák közt üldögélős firkálgatós ébredezés helyett fertőtlenítős csutakolással kezdődött a vasárnapom. De legalább Menyus nem randalírozik tovább. Ha a szomszédok pampognak, hogy a kutyák mindig úton vannak, majd megmondom, hogy örüljenek, mert menyétfogó-tyúkvédők.

Egyetlenegy függőségem van, amit képtelen vagyok kezelni, ami teljesen kihat az életemre így is, úgy is.

A jó szex.

A jó szex az életemben azt jelenti, hogy teljesen eszemet vesztem. Nincs kontroll, semmi nem véd vele szemben. Szárnyalok, ha megkapom, őrjöngök, ha nem kapom meg az "adagot".

Ha nincs, akkor a nihill van, céltalanság, erőtlenség, kiégettség.

Gondolom nem találtam fel a spanyol viaszt és mindenki így van vele. Bár nyilván van, aki tudja kontrollálni magát, vagy akinél nem okoz ilyen szintű függőséget.

Hogy van bizonyos hátránya is a szkafandernek. Néha nem kapok benne levegőt.

...

Nagy szerencse, hogy megszabadult tőlem, ha már ilyen balfék voltam, hogy nem kapcsoltam időben és még akkor is a legjobbat feltételeztem róla, amikor nyilvánvaló volt, hogy mi a helyzet. Mindegy, szerencsére már kurvára mindegy, hogy most melyik idiótát szédíti, szerencsére rég vége.

köntösben, ágyban párna hegyek között heverészve kapucsínózgatva évértékelek.

Fél órája még azt gondoltam, hogy ez a csönd éve volt. A többihez képest talán valóban az, azonban ahogy átgondolom, azért sokminden történt, így év végén pláne jól belehúztam.

Az említésre méltó néhány dolog (fúj, de szarul hangzik, igazán sablonos és fantáziátlan...):

Szóval, nagy szerelem év elején, ami jégre ment valamiért. Már nem gondolkodom rajta.

Februárban meghalt B. az a tesómat tette jégre, szegény nem tud korcsolyázni. Kezd is tele lenni a cipőm vele, hogy merev lábakkal áll ugyanúgy a jégtábla közepén. Jó sok temetés volt tavaly is. Már előre köszönnek a jókai utcai kövek. Szeretném, ha elfelejtenének.

Májusban elmentem világgá, kellett ez, bár kiesett három hónap az életemből, amit sokkal nehezebb behozni. Pláne, hogy számüzetésből sajátbörtönbe vonultam önként. Fura, hogy mennyire megváltoztatott a kinti élet. Például nem tudok vezetni. Idén lesz tizenegyedik éve, hogy van jogosítványom, az első pillanattól kezdve kocsi volt a seggem alatt, mentem, mint a bolygóhollandi állandóan, Angliában is vezettem napi rendszerességgel. (Sikerült is megutálnom a kocsival közlekedést annyira, hogy itthon is hányok a vezetéstől és még mindig meg vagyok keveredve, hogy az út melyik oldalára kell sorolni kanyarodásnál és még mindig keverem az ablaktörlőt az index-szel.) Azért a jogsim nem adom vissza, mert amikor azt érzem, hogy belém vezették a kettőhuszat, akkor beülök a volánhoz és megyek, mint az eszetlen.

A munkát kezdem megszokni, szintén hányok tőle, szintekkel magasabban állok szakmailag, mint az az egész kóceráj. Ezt tudják is szerintem, a hozzáállásomból biztos lejön. Mindenesetre anyagilag megalapozom a továbblépés lehetőségét. Hétköznap dögunalom munka (azért néha nagy röhögések, oldódnak a fiúk... :) ), hétvégén pedig ÉLET, jó nagy betűkkel, vagy éppen döglés és a hét kipihenése. Szeretek itthon-itthon, mert mindig történik valami izgalmas. Bűnözők, cigányok, igazságosztás (höhh), fiatalok, kártyapartik, vojákolás, ökörködés.

A decemberem különösen jó volt. Bár végre felfogtam, hogy elveszítettem a szerelmet, ami nem csak szerelem volt és legjobb szerető, hanem sokáig legjobb barát is-lélektárs, jobb, mint egy pszichológus, aki jobban ismert engem, mint én magam (elég sokára sikerült felfognom, így sem volt könnyű, de azért úgy tűnik, hogy sikerült, még ha rosszul esett is... az optimizmusom és a bakos kitartásom... :P ), kaptam helyette új unokatesókat, akikkel igazán vidám az élet: Jó nagy hógolyózások, hócsaták, angyalkázás a nagy marhákkal, meg hajnalig röhögős, dumálós, iszogatós éjszakák, aztán versenylövöldözés kommandóssal meg sportlövővel. Jajj, de imádom őket, azért amilyen felszabadultak, jólelkűek és talpraesettek. :) Fura volt megismerni őket, mintha tükröt mutattak volna felém (na, most itt nem öntömjénezés megy). Látom, hogy milyen tulajdonságokat örököltem, melyek azok, amelyek a "véremben vannak" (és tényleg van ilyen, erről majd később, máshol.)

Nem akarok megváltozni. Annyiban csak, hogy szeretném kontrollálni az érzelmeim, vagyis felvenni a szkafandert és megtanulni pókerarcot vágni. Valóban nem tudom még a középutat a ridegség és a túláradó érzelmek között. Mindenesetre jó vagyok úgy, ahogy vagyok, amikor csapkodok, sírok, vagy éppen szerelmes vagyok, vagy haragszom, vagy amikor "erőszakhullám vagyok" vagy egy kurva nagy akarat. Nem fogom leigázni lelkem erővel. Kit érdekel? Akinek nem tetszik, továbbáll. Azt tapasztalom, hogy jobban is szeretnek így, mint bezárkózva. Vállalom önmagam.

Az év utolsó előtti napján sikerült még tönkretennem a csiszológépet, szétesett a kezemben. Még jó, hogy drága volt és csak kétszer használtam.

Tizenéves unokatesók birtokbavették a számítógépemet, nem tudom, hogy mit nézegettek, de benyaltak valami vírust, úgyhogy most várom a megmentőt, addig pedig az utált céges gépről írkálok (igen, azok az unokatesók, akik a kollégáktól kapott tizenikszezer forintos bort is kinyírták egy buli alkalmával). Egyébként bírom őket, nem állatok, csak fiatalok és amúgy nagyon jófejek. Gép elbaszást levezették egy kis pókerrel, aztán bevezettem őket a lélek rejtelmeibe úgy hajnal háromig, ettől boldogok lettek és békések.
Szeretnék én is ilyen fiatal lenni.

És akkor még az éjfélkor villogó mentőautót nem is említettem, az egyből érkező aggódó százötven telefonnal együtt.

És örülök, hogy elhagytam az utált 27-et. Valamiért már tavaly ilyenkor sem tetszett ez a szám.

A hajam, mint egy agyonhasznált, retkes cirokseprű, de így is jobban tetszik, mint az előző ocelotmintás. Tavaszra talán elérem a versenysúlyom is. Már nem hiányzik túl sok. Remélhetőleg nem húzza keresztbe az egészet a térdműtét. Öltözködöm is végre, jól esik. Nem ártana eljárnom olyan helyekre, ahova érdemes kirittyenteni magam. Szerencsére A. barátnőm kezelésbe vett. :) Jajj, már nagyon várom az idei nyarat. :)

...hogy legyen minden rendőrnek rózsaszín egyenruhája. :D

(Egyelőre nem látom, hogy elég jó voltam-e ahhoz, hogy teljesítse a kívánságom.)

Vajon belesétálhatok újra ugyanabba az utcába, ahol kétszer beleestem a gödörbe, megütöttem magam kurvára?

Mennyi az esélye annak, hogy az emberrel harmadszorra is megtörténik ugyanaz?

Ha azt vesszük, hogy az élet egy örök körforgás és a történelem is ismétli önmagát, akkor nagy.

Ha viszont azt, hogy kétszer csak a hülye nyúl a forró vasalótalphoz, akkor khm...

Lassan el kellene döntenem, hogy mit is akarok.

Vajon vigyorgó barbi szeretnék lenni a rózsaszín világban szabadságban önmegvalósítva szárnypróbálgatva, vagy Miss Sikeres sok táskával?

Lehet, hogy ha azt tudnám, hogy mit nem akarok, akkor könnyebb lenne kitalálni, hogy mit akarok.

Addig is elengedem az akaratot és rábízom magam a Gondviselésre és megyek arra, amerre a zöld lámpa engedi. Remélem, hogy észreveszem.

És amúgy jól vagyok pár napja, nagyon is. (Kopp-kopp)

Jah, és előkerült egy zsebemből a rég eltűnt bányászgyűrűm. Szerintem párszor már megjárta a mosógépet.

Régi zenéket hallgatok. Előhozzák az összes rohadt emlékemet. Hiányzik a szórakozás, a pörgés, a bálozás, a csillogás, pipiskedés.

Szar volt, szenvedős, de éltem, szerelmes voltam, viszont szerettek, úgy, hogy fájt, úgy éltem, ahogy kevesen és ahogy talán soha nem fogok többé.

Szorít, gombócos, de egy könnycseppet sem tudok ejteni. Pedig egy pillanatra azt éreztem, hogy szeretnék húszéves lenni, és mivel ez sosem fog bekövetkezni...

Azt hiszem, hogy újdonsült szerelmes Böbibarátnőm cibálta fel az emlékeim.

Akkor most zene kikapcs... Hallgatok inkább egy kis "zajt".

Kick of meeting, aztán ennek is köszönhetően az éves rendes találkozó megtörtént Vicával, hét év után végre megpattant a feleség, úgyhogy végre közösen nevelik a gyereket (sokkal jobban mutatnak együtt, kiegyensúlyozottak, jó rájuk nézni, bár nem szurkoltam, nagyon örülök, példaképem a lány). Kitartás, türelem, megaláztatás hegyek, de sikerült. Beteljesítették a feladatukat.

Borozás, csuklás és már fejlődőképes vagyok, még annak sem vallok szerelmet, akinek alapjáraton talán megtenném. Talán mert már nem vagyok szerelmes. Viszont jó volt a barátnő, jól estek a névnapi köszöntések - pláne a telefonban csoportos Isten éltessen üvöltés és mit keresek én ott gondolatok munka ügyben.

Szeretek mindenkit, örülök mindenkinek és szexet akarok ma estére.

És ha valamit én akarok... :)