... hogy talán ma (2014.06.27.) volt a diplomaosztója.
Ugye a balesethez semmi köze? Remélhetőleg jól van.
Sokminden eszembe jut régről. Össze-vissza, nem időrendben. Néha a fürdőkád mellett jelenik (ik-es ige?) meg, néha kifli evés közben, néha mikor nézem mások pocsék helyesírását.
Néha egy-egy exe bukkan fel. Ma pl. pj. Ilyenkor valahogy megértem, hogy miért nem. Mindegyik egy bányarém volt, teljesen kilógtam a sorból. Lehettem volna az utolsó, a legjobb. Képes lettem volna rá így is, úgy is. Nem én lettem, már nem hibáztatom magam. Tudom, hogy nem vagyok rossz, csak egyszerűen nem akarta, nem kellett volna erőltetnem, nem szabadott volna hinnem.
A képeimről megint sugárzik, hogy baszatlan vagyok. Egyszerűen nem találok senkit, akivel működne a kémia. Olyat találok, aki tetszik, de az kevés. Lobogni és bizseregni akarok tetőtől talpig és megremegni, a fellegekben járni. Ő nemcsak a testemnek hiányzik, hanem az agyamnak és a lelkemnek is. A régim hiányzik legjobban. Két kérdés gyilkol: Hogy lehettem ilyen hülye, hogy így bedöltem? és Hogy változhatott így meg? Ambivalencia.
Szerettem volna, ha a páromnak és a társamnak érzi magát.
A sors pikantériája: az első közös képünk akkor készült, mikor már nem voltunk együtt. Tényleg nem vagyunk együtt? Nem mondta ki, végre először megkímélt. Pedig egyszer ki kell mondani, el kell varrni a szálakat, de még nincs itt az ideje.
Még mindig szeretem. Eddig Tőle kaptam a legtöbbet így is, úgy is. Nem tudok úgy élni, hogy nincs, hogy nem jön többet, hogy számomra nem létezik. Csak úgy tudok, hogy itt volt és amikor gondolkodom, akkor azt gondolom, hogy nemsokára hazajön.
