Az ötödik hegy. Coelho írta, és bármennyire szeretném az alábbi részt, nem tudom szó szerint idézni.
Utazókról szólt. Arról, hogy messzire eljut az utazó, poggyászával a kezében, de hogy mit visz magával útja végeztével, az attól függ, vajon üres volt-e a bőröndje, volt-e hely benne az új élményeknek, tapasztalásoknak, tanulási folyamatoknak, vagy úgy meg volt tömve régi berögzött mintákkal, sebekkel és sérelmekkel, hogy az újnak nem jutott benne hely. Eképpen az út értelmetlen is marad, hisz vajon ki akar eljutni a világ másik végébe, ha onnan semmit nem vihet szuvenirként magával.
....
Miért nem akarsz társam lenni abban, hogy végre kidobálhassam a bőröndből mindazt, ami rohad? Ami fájdalmas halál szagát árasztva megmérgezi a lelkemet és nincs kedvem, nincs erőm ránézni sem, csak vonszolom magammal az ötödik hegyen túlra is, remélve, hogy aki szembejön, nem érzi köröttem a gennyes seb savanyú szagát.
Szeretnék virágokat szedni és napsütést egy óriási, tiszta, új, könnyű bőröndbe! Szeretném tudni, hogy semmi baj nem érhet, mert mögöttem vagy, akkor is, ha tévedek, ha valamit nem jól mondok, vagy rosszul csinálok, mert tudnod kell, hogy biztosan nem a gyűlölet vezet.
Biztos, hogy te annyira akarsz ragaszkodni saját sebeidhez?"
