Tegnap beszélgettem annak az embernek a szerelmével, akit szerdán délután halálra gázolt egy motoros. Postás volt az áldozat, éppen munka közben érte a végzet. A nő megmutatta a cetlit, amit az asztalon hagyott számára. Az alábbi üzenet volt rajta: "Visszajövök." Aztán még fizetett egy krémest a cukrászdában a szerelmének és elindult a szivárványhíd felé...
(https://www.youtube.com/watch?v=V_aCe227n0o&feature=fvw)
...
Én másképpen vélekedek a halálról, másképpen élem meg, mint a nagy többség, mégis értetlenül állok a történtek előtt.
Mennyi az esélye annak, hogy valakit fényes nappal egy kilométereken át egyenes és nem mellesleg széles útszakaszon telibetaláljon egy motoros? Éppen ott, éppen így. Talán egy a milliárdhoz.
Pont annyi, mint annak az esélye, hogy egy húszéves lány az esküvőjét követő hétfőn autóbaleset következtében hagyja itt ezt a világot. Ponthogy egyenes útszakaszon, 80 km/h sebességgel közlekedve.
A lány az unokatestvérem volt. Mivel születésemtől fogva minden nap találkoztunk és az utolsó években szinte éjjel-nappal rajta lógtam, olyan volt akkor, mintha vele együtt én is meghaltam volna. Élő halottként kószáltam napokon át. Egészen addig, amíg újra találkoztunk.
Akkor történt, hogy először láthattam a láthatatlan világot.
Félelmetes, mégis nagyszerű áldásban részesültem...
