Hamuszürke az arcom... Törékeny, beesett arcú fantomkép, de a szemem ég.
Földöntúli boldogság volt vele, de az utóbbi időben az őrületig szívtuk egymás vérét. Drog kell és alkohol, hogy elviseljem a körülményeket. Szinte minden nap megöltem és minden nap feltámasztottam, hogy vezekelhessen, hogy vezekelhessek és minden nap átéljem azt a mámorító fájdalmat, hogy általam van, belőlem lélegzik, megtépázva a gondolataim, a legszentebb vágyaim.
,,Egyetlen mozdulatodba kerül. Két millimétert kell a csípőddel mozditani, hogy elvesszek..." Sírtam. Ő pedig újra és újra mozdult, hogy utána rámboruljon, magához szorítson és azt lihegje a fülembe: szeretlek.
Előtte évekig csak voltam, nem hittem, hogy újra szerelmes leszek, hogy drogos leszek. Aztán becsapott a villám. Még visszajön álmomban és azt mondja, nem hagy el soha. Fázok ilyenkor és küldöm: menj már, ne hazudj, nyugodj már meg másvalaki ölén, ne kísérts. De nehéz dolog ez. Ilyen fájdalom után azt mondani, jól van. Minden úgy van jól, ahogy van. Tudom, hogy még lángok gyúlnak a szemében, de a szikráit már visszaveri bennem a félelem, az önvédelem és a büszkeség. A befogadó, elnéző, mindent megbocsátó friss érzés, ami most már megvan bennem. Ám még vannak pillanatok, amikor nehéz...
