Jó, hogy mire eljutnék oda, hogy kiborulok, addigra mindig lezárnak teljesen és nem tudok érezni. Persze annyit mégis tudomásul veszek, hogy mintha fájna a fejem, hogy kavarognak a dolgok bennem, de nem gondolkodom, nem sírok, nem fáj, beszélni sem tudok róla. Kongó doboz vagyok, még a pingponglabda sem pattog ide-oda, csak meghúzta magát az egyik sarokban.
Azért az Ady kötetet most nem merném bevállalni. Valahogy most jó nem gondolni semmire és nem érezni semmit. Most jó üresnek lenni. A jóról sem veszek tudomást, mert azzal szükségszerűen együtt jár a rossz is, még akkor is, ha a rossz nem olyan mértékű, mint a jó.
Mint a teve, amelyik hátára súlyos pakkokat pakolnak, aztán a végén a kupac tetejére rakott szalmaszáltól roppanik össze.
Elég, ha én értem ezt a bejegyzést. Én talán értem.
Legyen valami (hogy mégse csak a totális nihill): https://www.youtube.com/watch?v=AM15iXwQ2Lc&feature=PlayList&p=E93F8DA52FBC4DEB&index=11
