Mostanában újra kezd felszínre törni árnyékénem.
Nem, árnyékénem nem gonosz, csupán félelmekkel teli és kaotikus. Nincs okom félni, hiszen biztonságban vagyok és védve vagyok. És bár a külsőségek kaotikusnak látszanak, bizonyos, hogy egy magasabb tervszerűség működik a háttérben. Tisztelnem kellene végre a határaimat és el kell jutnom oda, hogy ne akarjak mindent egyedül megoldani. Jut eszembe Arisztotelész elmélete, miszerint "azt, ami a természettől fogva valahogy alkotva van, sohasem lehet arra szoktatni, hogy mássá legyen". Viszont hiszem, hogy természet ellenére kifejlődhet bennem az az "erény", hogy nem adom fel önmagam. Van mit tennem az ügy érdekében. Pfff...
Hosszú idő után újra imádkoztam. De furán hangzik... Nem, nem a tradícionális, mindenki által ismert imákat, zsoltárokat mantrázom, sokkal inkább a sajátjaimat, azokat, amelyeket én kaptam. Mostanában éppen ezt: "...Toljátok el a felhőket az égről, fény vegyen körül engem. A Napot lássam, csak a Napot!"
Kicsit szentimentális vagyok ma, de ez is én vagyok...
