feketebaba

Olyanokra gondoltam, hogy mi minden vár még. Holnap, azután. Hogy mit kell és mit lehet majd, hogy ha nagyon akarom, bármit, nincs határ. Hogy még előttunk van annyi minden, hogy még annyi arca van, és annyi el nem mondott poén, titok, csoda pillantás, amit várok mint a kisgyerek.
Aztán az orvos szavai doboltak a fulemben, ahogy jóságos képpel ul a rendelőben és úgy mosolyog mint Kalán néni, pedig kigyok meg békák omlenek a szájából és velem megfordul a világ, hogy is lehetek olyan birka, hogy jólnevelten felállok és megfogadom a tanácsát, hát persze, mi sem természetesebb, mint illedelmesen elkoszonni és kitámolyogni a napra, amit szurkévé fakit a félelem?
A konyhában olyan mechanikusan mozgok mint a gép, átlapozom az újságot és ott egy fotó, egy mondat és olyan érzés áraszt el, hogy az borzasztó. Olyan, hogy én nem vagyok. Hogy mindent, amit én gondolok, amit még kitalálhatnék, amit érezhetnék, már elmondtak. Leirtak, megfestettek, elimádkoztak. Megéltek.
Két marokra kap a félelem és a felismerés, hogy klón vagyok és nézek ki az ablakon, de mennem kell és mikor megcsorren a telefon, nem mondom, hogy én nem én vagyok és a tébolyt lassan oldja a sokszor átgondolás, vagy éppen blokkolja, már nem is tudom.
Minden oké- mondja késobb lazán a doki, nekem elcsuklik a hangom és nézem, hogy szinesedik ki a tér korulottem, mert olyan, mintha a fulem mellett vertek volna félre egy harangot és megtaszit a hanghullám, de utána minden a régi, csak épp suket vagyok kissé.