Elindultam végre fél szélvédővel a kezemben matricát csináltatni.
Mintha nem is ebben a világban élnék ma. Automatikus mozdulatokkal tettem a dolgom egész nap, automatikusan mentem át a piros lámpán megint, mintha ott sem lett volna és automatikusan teszem egyik lábam a másik után, egy másodpercben sem átgondolva, hogy mit, miért. Nem gondolkodok, mert így jobb. Pont úgy nézek ki, mint egy zombi, húzom magam után a drapp, szélesvásznú álomkabátom D&G illatát és egyre elgyötörtebben járom az utam. Csak az ágyamra vágyom.
...
Amikor kiléptem itthon a cipőmből és tettem néhány lépést, még akkor sem vettem észre, hogy elvágtam a lábam. Kidekoráltam a járólapot néhány véres lábnyommal mire a húgom hangos sikítása magamhoz térített. A cipőmben vértócsa, a járólapon és a szőnyegen a lábnyomom, a lábfejemen pedig kis patakban folyik tovább a vér. Csak nézem, nem fáj, nem iszonyodom, nem félek. Csak megrántom a vállam. Minden mindegy.
