Az én érzelmeim is nagyon erősek. A büszkeségem még erősebb. Vagy inkább a tartásom, már ha lehet ilyenről beszélni az elmúlt hónapok távlatában. Vagy a szkafander. Tudom, hogy pocsékul kommunikálok, de nem megy most másképpen. Össze vagyok szakadva, a totális nihill és a kiégettség érzésének hullámaiban létezem.
Nem, mégsem jó vitatkozni. Volt, amikor még láttam értelmét. Már nem. Szerencsére kezd előjönni a vállrángatós, "ha nem, hát nem" énem.
Ma összefutottam K.-val. Már nem csillog a szeme, csak lődörög. Ő is olyan, mint egy rossz villanykörte. Megrántottam a vállam, mosolyogtam rá, intettem öntudatlanul, automatikusan, megmagyarázhatatlanul zsigerből és továbbmentem. A tisztelet megmaradt, tisztelet az elmúlt szépnek, de a szerelem és rajongás átalakult sajnálattá.
És a kerék forog. Mintha ismétlődnének a dolgok, csak most már sokkal gyorsabban.
