Nézem a római fényképét és látom magam mellette, engem ölel a jobbján. Ezzel az álomképpel a szemeim előtt fogok elaludni. Nem csukom le a laptopom, a fotója előttem és most nyitott szemmel fogok aludni, kettőnket bámulva. Bár a fejemben és a szívemben is jól rögzült már ez a vizualizáció, túlságosan mégsem szabad a memóriámba égetni, tudom. Még mindig az önáltatás nagymestere vagyok, de most csak ez az álmodozás tud felemelni a mélyből. Felemel, mert földöntúli boldogság Rá gondolni. Szorít itt, fojtogat ott, mert szeretem Őt.
Úgy tűnik az Új versek kihoztak belőlem legalább annyit, hogy képes lettem néhány kezdetleges mondat megalkotására. A pingponglabda még nyugton van. És fésülik a szárnyaimat rendületlenül, a rajtam lévő piszokból pedig csillogó gyémántokat készítenek.
