Szóval én olyan vagyok, aki a ló egyik, vagy a másik oldalán csücsül, kétségbeesetten, ám egyúttal elszántan is kapaszkodva hol a farkába, hol a sörényébe....
A csendes poroszkálás az egyenes úton nem az én műfajom, noha titkon ábrándozom róla, milyen jó lehet akadály-ugratás nélkül szemlélődni a világban....
De amint az út simává válik, azonnal keresek egy mély árkot, amin átvetődhetek a lóval, lehetőleg kézenállva...mert úgy bizton le fogok esni.
A lovakat időnként lelövöm, majd új paripa után nézek: amelyik betörik, az nem érdekel, amelyik szilaj marad, attól görcsöt kap a lábam.
A fehér paripás királyfi délibábját időnként megkergetem, de utol sosem érem... merthogy a délibáb - jellegéből fakadóan szétfoszlik -, amint utolérik.
Mindent megtapasztalok: szamarat, öszvért, zebrát, herélt és heréletlen lovat, sőt, kancát is.
Néha épp ezért gyalog folytatom utam, és magam legelek az árokparton, úgyis, mint birka....
Aztán persze rájövök, hogy nyeregbe termettem, a lovaglás isteni dolog, újból felmászom valamelyik oldalról, és elnyargalok a naplementébe...
2009.11.26. 10:29 feketebaba
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://feketebaba.blog.hu/api/trackback/id/tr676299977
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
