feketebaba

https://www.youtube.com/watch?v=tKmP6XB1nIQ&feature=related

Az apám úgy beszélt ma, mint aki feladta. Azt mondta, hogy szarul van, nem küzd tovább, nem megy kontrollra, felszámol mindent.

Én erre azt mondtam, hogy ha ő feladja, akkor én is.

Semmi és senki nem érdekel más.

Addig is, ha rendőr nem lehetek, leszek hát kurva.

Barbiállapotnak vége.

https://www.youtube.com/watch?v=TIFsm-OAoyU

...hogy amikor elengedem a görcsös akaratot, akkor minden szép és jó.

Az elme a legnagyobb szadista...

Remélem, hogy egyszer eljutok arra a szintre, hogy bármikor ki tudjam üresíteni a fejem. Nem a szívem a kongó doboz szintjére, csak a fejem.

...hogy a drámakirálynő ma csendben van.

Nem nyávog, nem szenved, egyáltalán nem drámázik, nem olvas Ady-t, nem ír szentimentális bejegyzéseket, sőt, alig ír valamit, csak felüléseket csinál, meg súlyzózik, meg kommandózik.

A cifrábbakat pedig a rózsaszínen. Mert ez a drámázós, hátatfordítós, fekete és alig káromkodós.

Mitol van az, hogy ennyi év után is elkap a méreg, a tehetetlen düh, ha rá gondolok? Hogy miért éppen engem szemelt ki, akinek a világa egy másik kozmoszban van, aki naivan hinni akartam, hogy jól élem meg a dolgokat, én tudom, hogy ki vagyok...Én nem vagyok buzi.
Utáltam, ahogy szavalt ország világ elott, mig én habogni tudtam csak. Utáltam, hogy nem tud egy szelet kenyeret rendesen levágni és utáltam azt nagy faszú operaénekest, akivel egyutt élt. Utáltam, amikor kulisszatitkokról beszélt, versekrol, amiket nem ismertem, konyvekrol, amiket nem olvastam. Utáltam a szagát, mikor a másiktól jött és rám vetette magát, utáltam, mikor az ikrekkel lógott, akik amugy is szeretik egymást- érted, ugye?- broááf, és ettol már csak azt utáltam jobban, ha nem jött.
Belegebedtem ebbe a más világba. A lázadást, ami forrt bennem ellene, minden éjjel elnyomta a párnába lihegve, én pedig tehetetlen voltam, bénultan hagytam, hogy magával ragadjon és hol borzadva néztem ezt a világot, hol lehunytam a szemem, hogy ne lássam.
Volt egy nap, ami valamit eldontott bennem. Emlékszem, huszonnégy órán át nem tudtam megszólalni, a végén ott térdelt elottem és zokogott, én meg néztem a semmibe, mint egy eszelős. Talán akkor, azután fogadtam el, hogy szeretem. Szeretem ezt az embert, az embert szeretem, mindegy is, hogy mije van és mije nincs, nekem nem lehet hadakoznom magammal, ellene, mert ez van. Hónapokig olyan voltam, mint egy ragadozó a viz partján, aki boszulten probál elkapni egy halat, mikozben tudja, hogy a hal egy néma, csúszós állat, a viz meg nem is az ő parkettája, de valami hulye rogeszme hajtja.
Ettol a bizonyos hallgatástól kezdve meg voltak számlálva a napjaink, bennem pedig egyre novekedett a bizonyosság, hogy eros leszek. Ki tudtam adni a fájdalmat, mert felvállaltam, elfogadtam ezt a másságot, elfogadtam az arculcsapásait, a gorbe útjait, még ha a poklok kinját éltem is át, mert ilyen nem lehet, ilyen nincs, pedig de van, tessék, meg lehet élni. Túl lehet élni. És ha ilyen mélyen leások a dolgok gyokeréig, túl a hányingeren, hogy felforgatta az addigi életemet, hát akkor az marad, amit az utolsó napon éreztem:
Hogy itt fekszik elottem egy hal. Nem én fogtam, mert én nem tudok halat fogni / az én világom egy másik univerzumban van/, hanem ez itt a partra vetette magát. /talán őt is hajtotta egy rogeszme/

De hát kinek kell egy tetszhalott hal?

... fucking life!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Ez a nap is eltelt. Végre este van. Muscat ottonel, zene, szerelem.

Elszomorít, hogy nem tudom megosztani vele a életem történéseit.

Így valahogy nem teljes az egész. Van benne egy nagy adag hiányzérzet és üresség.

Tudom, hogy jobb ez így.

Bevégzett csókkal lennénk szívesen
Megbékült holtak,
De kell az a csók, de hí az a tűz
S mondjuk szomorún:
Holnap. Majd holnap.

Twyfordban is Ady.

...mert mindig volt és mindig lesz egy napszak, hol korán érkezők és későn jövők akarva-akaratlanul összefutnak, s egybefogják a széteső időt.